New user?
Also registered?
Sok mindent gyorsan megtanulok. Mégis kétszer futottam bele ugyanabba a falba, mire rájöttem: nem a képességen múlt, hanem azon, ahogy nekimentem. Amikor ezt megváltoztattam, másfél hét alatt megtörtént az, amire azelőtt hónapokig képtelen voltam.
Őszinte leszek: régen nem szerettem az embereket. Mégis mindig ott volt bennem a belső kényszer, hogy segítsek annak, aki rászorul.
A pályámat egy Star Wars-kiállításon kezdtem értékesítőként és animátorként — Európa egyetlen állandó Star Wars-kiállításán, három éven át, közel húszezer emberrel. Imádtam beszélni velük, ezért elkezdtem mélyebben pszichológiát és befolyásolástechnikát tanulni. A hatás azonnali volt: megnyíltak nekem, és hirtelen én lettem az a srác, aki mindent tudott mindenkiről.
Aztán elértem egy kőkemény falat. Nem éreztem tisztának, amit csinálok. Rájöttem, hogy a trükkökkel nem adok valódi értéket, ezért gyökeresen leálltam vele.
„Sokáig nem tudtam, merre induljak tovább, és mit kezdjek ezzel a tudással."
Meg akartam tanulni németül. Volt is rá minden okom: az iskolában is tanultam, a múzeumban is hasznát vettem volna. Vettem könyveket, néztem videókat, gyakoroltam.
És hónapokig nem mozdultam el az A2 szintről.
Nem az anyaggal volt baj. Nem is az idővel. Nem is a képességgel.
Szenvedés volt. És amit az ember szenvedésként él meg, azt előbb-utóbb abbahagyja. Én is abbahagytam.
A barátnőmmel elutaztunk Lanzarotéra, az egyik Kanári-szigetre. Ott fogott meg a spanyol nyelv. Elhatároztam, hogy egyszer visszamegyek, és talán még házat is veszek ott valamikor.
Szóval nekiálltam. Könyveket vettem, tanulgattam, próbálkoztam.
És pontosan ugyanoda jutottam, mint a némettel. Semmivel sem lett jobb.
Ekkor kezdett derengeni, hogy talán nem a nyelvvel van a probléma. Két különböző nyelv, ugyanaz az eredmény, a közös pont én voltam. Pontosabban a módszer, amit mindkétszer használtam.
„Ha kétszer ugyanabba a falba futsz bele, harmadszorra nem erősebben kell nekimenni. Meg kell keresni az ajtót."
Aztán jött egy lehetőség: a barátnőmmel Latin-Amerikába utaztunk, azon belül Peruba, ahol pont spanyolul beszélnek. Volt egy dátum, ami nem mozdult, és volt egy tét, ami valódi volt.
És most először módszert váltottam.
Addig mindig ugyanaz történt: jött egy nagy lelkesedési hullám, és aznap két órát spanyoloztam. Másnap már csak egyet. A harmadik napon fél órát. A hetedikre már kedvem sem volt hozzá. A motiváció felpörgetett, aztán magamra hagyott.
Ezúttal máshogy csináltam. Akkor még nem tudatosan, de utólag látom, hogy ott kezdtem el a M.A.G. Rendszer szerint működni.
Napi 20–60 perc, minden reggel, reggeli előtt. Nem több. Akkor sem, amikor nagy volt a motiváció, mert ha egyszer két órát húzok, a következő napokat már muszájból tanulnám. Azt pedig senki nem szereti sokáig csinálni.
Vezettem a fejlődésemet. Láttam feketén-fehéren, hogy haladok, nem csak éreztem.
Folyamatosan szituációkba képzeltem magam. Elképzeltem, ahogy a piacon alkudozom, ahogy útbaigazítást kérek, ahogy megértem a választ.
Volt egy fix rutinom, ami nem a hangulatomtól függött. Reggel, reggeli előtt. Kész.
Másfél hét alatt olyan szintre jutottam, hogy kint mindent meg tudtunk oldani a barátnőmmel, és nem kellett félnünk attól, hogy átvernek minket.
Az egyik leggyakoribb mondatom persze az „otra vez" és a „qué" volt, de a lényeg megvolt. Elértem, amit akartam.
18 évesen álltam először szkanderasztalhoz. Az első versenyemen 3. lettem, aztán az első országoson az egész mezőnyből én estem ki elsőként.
Ott döntöttem el, hogy a legerősebb akarok lenni.
Volt csapatom, csak épp Pesten laktam, az edzések meg Győrben voltak csütörtök délutánonként, jó, ha havonta egyszer el tudtam menni. Szóval a munka nagy részét egyedül csináltam: könyveket vettem, anatómiát tanultam, videókat elemeztem, és minden nap edzettem.
Imádtam csinálni, és ez sokat segített. De a szeretet önmagában nem elég: az első országoson is imádtam, mégis elsőként estem ki. A különbség a napi rendszer volt, ugyanaz, ami később a spanyolnál is működött.
Nyolc hónappal az országos kiesés után nemzetközi U23-on, hat ország mezőnyében, mindkét kézzel a 3. helyen végeztem, 72 kilóval, a mezőny legtapasztalatlanabbjaként, olyanok ellen, akik évek óta versenyeztek.
Ha egy légy betéved a házba, százszor nekimegy ugyanannak az ablaknak. Nem azért, mert lusta, és nem azért, mert nem akar eléggé. Hanem mert nem tud másik utat elképzelni, pedig két méterre ott az ajtó, tárva-nyitva.
A legtöbben pontosan így csináljuk. Ha valami nem megy elsőre, nem a módszert kérdőjelezzük meg, hanem magunkat. „Nem vagyok elég kitartó." „Nekem ez nem megy." És nekimegyünk ugyanannak az ablaknak, csak nagyobb erővel.
„Ha valami nem megy, nem feladni kell. Másik utat keresni."
Amikor kovácsolni akartam a Forged in Fire hatására, kiderült, hogy nincs rá helyem, és a lakásban kalapálni sem lehet. Nem adtam fel, utánajártam, és rátaláltam a stock removal módszerre, ahol nem kell kalapálni. Így készült el a kunai, amit a barátom szülinapjára csináltam: olívaolajban edzettem, begyújtókéményben hevítettem fel.
Ugyanez az ajtó volt a spanyolnál a napi rutin, a szkandernél az egyedül összerakott edzésterv, a kovácsolásnál pedig egy másik technika. Mindig ugyanaz a lépés: nem erősebben, hanem máshogy.
Mindegyiknél ugyanaz a képlet működött: nagyon akartam, csak arra koncentráltam, és amikor falba ütköztem, nem erősebben mentem neki, hanem megkerestem a saját ajtómat.
Másfél hét alatt olyan szintre, hogy Peruban mindent meg tudtunk oldani, azok után, hogy németül hónapokig nem jutottam túl az A2-n.
Az országos kiesés után nyolc hónappal nemzetközi dobogó, mindkét kézzel, a mezőny legtapasztalatlanabbjaként.
Kovácsműhely nélkül, stock removal módszerrel: egy kunai, olívaolajban edzve, ajándékba egy barátomnak.
A The Last of Us Part II miatt kezdtem. Egy csomó riff, és a Save Your Tears a barátnőmnek, YouTube-videókból.
A természet szeretete miatt. A vizsgát 98%-kal tettem le, júniusban már horgásztunk, és fogtam egy 3,5 kilós pontyot.
Még sorolhatnám. Minden egyes esetben ugyanaz volt a képlet: nagyon akartam, és megtaláltam a hozzám illő utat.
Elolvastam Tony Robbinstól az Ébreszd fel a benned szunnyadó óriást, és beleszerettem az NLP-be. Miközben olvastam, folyamatosan az volt az érzésem, hogy ezeket a folyamatokat a gyakorlatban már mind átéltem. Ekkor állt össze a kép: minden fejben dől el.
Az első emberek, akikkel dolgoztam, súlyos szorongással küzdöttek. Amikor egy-egy áttörés után zokogva öleltek meg, megéreztem az igazi hivatásomat.
De menet közben rájöttem a legfontosabb igazságra is: csak azon tudok segíteni, aki maga is gyökeres változást akar.
Az elmúlt egy évben körülbelül negyven emberrel dolgoztam együtt — a legtöbbjükkel ingyen, szándékosan. Személyesen és online, nem előadásokon és nem videókon keresztül, hanem egyesével, a saját helyzetükre szabva. Negyven eset alatt olyan dolgokat lát meg az ember, amit négy alatt nem.
„Nem a motivációra kell várni. El kell kezdeni, és ha megszereted, jönni fog a motiváció is."
Az NLP-t összeraktam a saját tapasztalatommal és dr. David R. Hawkins átadás-módszerével. Nem elmélet lett belőle: az a menet maradt benne, ami negyven emberből tényleg működött.
Ebben a sorrendben. Mert amíg húz vissza valami, addig hiába van terved — pontosan úgy, ahogy nálam a némettel volt. Nem az anyag hiányzott. A fék volt behúzva.
Tizenhat kérdés, három perc, és neve lesz annak, ami visszatart — a végén pedig egy konkrét lépés, még ma estére.
